Ritkán fordul elő, hogy a régi képeket nézegetem, de a családi történetek hatására újra előveszem a hatalmas dobozt. Tele van fotókkal még a szüleim gyermekkorából is, sőt, a nagyszüleiméből is. Egymás után nézegetem a már időrendi sorrendbe szedett fényképeket; nagyszüleim fiatalkora, szüleim születése, gyermekkoruk, baráti társaságuk, az esküvő, majd én. Számtalan kép a mi kis tökéletes családunkról.
Olyannyira belemerülök, hogy észre sem veszem, hogy Alfred visszatért és leül mellém a kanapéra. Átkarolja a vállam és egy zsebkendővel letörli az arcomra folyó könnyeket.
- Bocsásson meg Alfred! - nézek csillogó, kék szemeibe. Ő is könnyezik, bár próbálja visszatartani.
- Nem kell bocsánatot kérnie Kisasszony.
- Mindig végig kell néznie, ahogy sírok.
- Ezért vagyok itt - mosolyog, majd magához húz és megölel. Alfred nem egy szokásos komornyik: szüleim halála óta mintha a nagyapám lenne, bár előtte is szoros kapcsolat állt a családom és közötte; már édesanyám családjánál is ő dolgozott komornyikként, így végigkísérte anya felnőtté válását. Mikor anya és apa összeházasodtak, akkor pedig felkérték Alfredot, hogy költözzön be velük a hatalmas házba, melyben most is élünk. - Gyönyörű asszony volt az édesanyja, Annabelle. Pont mint Ön - fogja kezébe az egyik fotót, melyen anya áll egyedül. Karácsonyi fotó, hiszen egy hatalmas karácsonyfa mellett áll. Fehér ruhája kissé sápasztja, ahogy az ajkán ékeskedő vörös rúzs is, de így tökéletes az összkép. Széles mosoly húzódik az ajkain, kezét derekára téve hangsúlyozza, mennyire karcsú azon testrésze. Barna hajzuhataga természetes hullámaiban omlik le a vállaira, egyik vékony lábát pedig a másik elé téve keresztezi azt. Alfred végigsimít a fotón szereplő lány arcán, oly' gyengéden, mintha magát az arcot érintené teljes valójában. Lányaként szerette édesanyámat, és ezt soha nem is titkolták; anyai nagyapám nem igen törődött egy szem lányával, helyette viszont megtette Alfred. Segítette bármiben, kiállt mellette, ahogy azt az apjának tennie kellett volna. Alfred szegény szülők gyermekeként jött világra: apja szintén komornyik volt egy nemes családnál, anyja pedig ugyanott dolgozott a ház úrnőjének öltöztetőjeként. Szerelem volt első látásra a két szegény fiatal között.
- Egyik este édesapám megvárta anyámat, s miután az Úrnő lefeküdt aludni, a konyhába vitte: olcsó kis bort vett aznap délután, s azzal kínálta anyámat. Fülig szerelmesek voltak egymásba, a bor pedig mindkettőjüket felszabadította, olyannyira, hogy...hát használatba vették a dolgozóknak fenntartott egyik ágyat - emlékszem vissza, ahogy Alfred szégyenlős mosollyal mesélte szülei első afférját. - A titkos viszony hetekig tartott, mígnem egyik reggel kiderült, hogy édesanyám reggeli rosszullétektől szenved. Az Úrnő nem igen foglalkozott vele, ugyanúgy elvárta, hogy időben ott legyen, mikor kell, apám viszont aggódott, nem értette a helyzetet. Egyik nap az Úrnőt elvitte a férje otthonról, s ekkor apám elvitte anyámat egy orvoshoz. Egy vagyonba került a vizsgálat, édesapámnak három havi fizetését kellett a doktornál hagynia, de megérte, szörnyen féltette élete szerelmét. Édesanyám hiába mondta, hogy nem kell orvos, majd meggyógyul, apám erősködött. Később kiderült, hogy anya azért nem akart elmenni orvoshoz, mert tudta, hogy nem beteg: várandós volt. Velem. Apám hihetetlenül örült: élete első és egyetlen szerelme gyermeket várt tőle, anyám viszont előrelátóbb volt. Tudta, hogy ha ez a viszony és a gyermekvárás kiderül, elküldik őket a munkahelyükről. Az orvos, aki egyébként apámnak gyermekkori ismerőse volt, abortuszt ajánlott, látva szüleim helyzetét. Természetesen ez akkoriban hatalmas veszélynek számított és annyi pénzért, amivel apám rendelkezett, nem végezhette a legjobb szakember - könnyektől csillogó szemekkel mesélte, ami érthető: mégiscsak róla volt szó. Róla, mikor még csak pici embrió volt édesanyja hasában. - Apám 32 éves volt, családot akart, de nem tudta volna eltartani. Édesanyám majdnem 10 évvel fiatalabb, és szintén nem volt pénze. De végül nem került sor orvosi közbeavatkozásra. Jó pár hét még eltelt, mire édesanyám hasán változást lehetett látni, majd megtörtént az, mitől mindketten rettegtek: az Úrnő észrevette édesanyámon a változást. A nő szívtelen volt, azonnal kirakta a szüleim a házból. Utcára került egy fiatal pár egy pár hónapos magzattal. Az utcán éltek, napról napra. Édesapám csont soványra fogyott, hiszen szinte minden élelmet, amit talált, édesanyámnak adott. Pár hét elteltével pedig édesanyám szörnyű fájások közepette fetrengett az utcán. Apám nem tudta, mit tegyen, csak szorította szerelme kezét és segítségért kiáltott. Egy gazdag házaspár járt arra, rögtön szüleim segítségére siettek. A hölgy, aki már addigra túl volt három gyermek megszületésén, levezette anyám szülését. Mire megszülettem, a házaspár hintója már ott állt az utcán. Édesapám és a férfi felsegítették anyámat és engem a hintóra, majd mindannyian beszálltak és a házukba vittek minket. A nő orvost hívott, megvizsgáltatta anyámat és engem is, majd tisztálkodásra kaptunk lehetőséget. A házaspár azt mondta, maradhatunk, ha a szüleim betöltik a hiányzó komornyiki és szakácsi munkát. Természetesen anyám pihenhetett pár hétig, és édesapámnak sem kellett megszakadnia a munkában. Engem pedig felneveltek. Szép életünk volt. Bár nem apám tartott el minket, nem volt saját kis házunk egy pici kerttel, és kötve voltunk másokhoz, irigylésre méltó gyermekkorom volt; etettek, szállást adtak, ruháztattak, taníttattak. És ami a legfontosabb: szerettek. Kamaszként besegítettem otthon, majd katonának álltam pár évre és huszonnyolc évesen kerültem édesanyád szüleihez.
- Mit mosolyog, Kisasszony? - kérdezi Alfred, arcán szintén mosoly ül.
- Csak eszembe jutott a szülei története.
- Igaz szerelem volt - hajtja le a fejét szomorúan.
- Mindenki ilyenre vágyik. Szerencsés Alfred, hogy ilyen szülők nevelték fel - karolom most át én az ő vállait. - Alfred, lehet egy személyes kérdésem?
- Természetesen.
- Ön soha nem volt szerelmes? - teszem fel a kérdést, mely már nagyon régóta fúrja az oldalam.
- Mindenki szerelmes legalább egyszer az élete során, Kisasszony - mosolyog, bár mosolyában szomorúság lapul.
- És miért nem vette feleségül a szerelmét? - kíváncsiskodom tovább.
- Nem tehettem. A lány tehetős családból származott és már volt kérője.
- Meséljen róla, kérem - helyezkedek el a kanapén, remélem hosszú történetet hallhatok.
- Tehetős családból származott és majdnem harminc évvel fiatalabb volt nálam. Gyönyörű, göndör, barna haja volt és mogyoróbarna szemei. Vékony volt, mégis nőies. A hangja csodálatosan szép, szinte minden napot együtt töltöttünk.
- Kamaszkora alatt ismerte meg? - kérdezem mosolyogva.
- Nem. A komornyikságom alatt - válaszol, és szégyen ül ki az arcára. - Végigkísértem, ahogy kisbabából felnőtt nővé cseperedik, élete minden fontos és kevésbé fontos eseményénél ott voltam.
- A nagyszüleimen kívül másnál is dolgozott, Alfred? Nem is mondta.
- Nem dolgoztam máshol, Kisasszony - néz rám, a szeme könnyes, az arcára kiülő szégyen és szomorúság szívet facsaró. Először nem értem, majd...
- Az...az édesanyám? - teszem fel a kérdést gondolkozás nélkül. Nem hiszek a szememnek, de Alfred alig láthatót bólint, szemét leveszi rólam.
- Bocsásson meg, Kisasszony! - sajnálkozik suttogva, már már nem érthetően, a sírás elveszi a hangját. Én pedig lefagyva ülök, mozdulni sem bírok, nemhogy egy értelmes szót is kinyögni.
- Egyik este édesapám megvárta anyámat, s miután az Úrnő lefeküdt aludni, a konyhába vitte: olcsó kis bort vett aznap délután, s azzal kínálta anyámat. Fülig szerelmesek voltak egymásba, a bor pedig mindkettőjüket felszabadította, olyannyira, hogy...hát használatba vették a dolgozóknak fenntartott egyik ágyat - emlékszem vissza, ahogy Alfred szégyenlős mosollyal mesélte szülei első afférját. - A titkos viszony hetekig tartott, mígnem egyik reggel kiderült, hogy édesanyám reggeli rosszullétektől szenved. Az Úrnő nem igen foglalkozott vele, ugyanúgy elvárta, hogy időben ott legyen, mikor kell, apám viszont aggódott, nem értette a helyzetet. Egyik nap az Úrnőt elvitte a férje otthonról, s ekkor apám elvitte anyámat egy orvoshoz. Egy vagyonba került a vizsgálat, édesapámnak három havi fizetését kellett a doktornál hagynia, de megérte, szörnyen féltette élete szerelmét. Édesanyám hiába mondta, hogy nem kell orvos, majd meggyógyul, apám erősködött. Később kiderült, hogy anya azért nem akart elmenni orvoshoz, mert tudta, hogy nem beteg: várandós volt. Velem. Apám hihetetlenül örült: élete első és egyetlen szerelme gyermeket várt tőle, anyám viszont előrelátóbb volt. Tudta, hogy ha ez a viszony és a gyermekvárás kiderül, elküldik őket a munkahelyükről. Az orvos, aki egyébként apámnak gyermekkori ismerőse volt, abortuszt ajánlott, látva szüleim helyzetét. Természetesen ez akkoriban hatalmas veszélynek számított és annyi pénzért, amivel apám rendelkezett, nem végezhette a legjobb szakember - könnyektől csillogó szemekkel mesélte, ami érthető: mégiscsak róla volt szó. Róla, mikor még csak pici embrió volt édesanyja hasában. - Apám 32 éves volt, családot akart, de nem tudta volna eltartani. Édesanyám majdnem 10 évvel fiatalabb, és szintén nem volt pénze. De végül nem került sor orvosi közbeavatkozásra. Jó pár hét még eltelt, mire édesanyám hasán változást lehetett látni, majd megtörtént az, mitől mindketten rettegtek: az Úrnő észrevette édesanyámon a változást. A nő szívtelen volt, azonnal kirakta a szüleim a házból. Utcára került egy fiatal pár egy pár hónapos magzattal. Az utcán éltek, napról napra. Édesapám csont soványra fogyott, hiszen szinte minden élelmet, amit talált, édesanyámnak adott. Pár hét elteltével pedig édesanyám szörnyű fájások közepette fetrengett az utcán. Apám nem tudta, mit tegyen, csak szorította szerelme kezét és segítségért kiáltott. Egy gazdag házaspár járt arra, rögtön szüleim segítségére siettek. A hölgy, aki már addigra túl volt három gyermek megszületésén, levezette anyám szülését. Mire megszülettem, a házaspár hintója már ott állt az utcán. Édesapám és a férfi felsegítették anyámat és engem a hintóra, majd mindannyian beszálltak és a házukba vittek minket. A nő orvost hívott, megvizsgáltatta anyámat és engem is, majd tisztálkodásra kaptunk lehetőséget. A házaspár azt mondta, maradhatunk, ha a szüleim betöltik a hiányzó komornyiki és szakácsi munkát. Természetesen anyám pihenhetett pár hétig, és édesapámnak sem kellett megszakadnia a munkában. Engem pedig felneveltek. Szép életünk volt. Bár nem apám tartott el minket, nem volt saját kis házunk egy pici kerttel, és kötve voltunk másokhoz, irigylésre méltó gyermekkorom volt; etettek, szállást adtak, ruháztattak, taníttattak. És ami a legfontosabb: szerettek. Kamaszként besegítettem otthon, majd katonának álltam pár évre és huszonnyolc évesen kerültem édesanyád szüleihez.
- Mit mosolyog, Kisasszony? - kérdezi Alfred, arcán szintén mosoly ül.
- Csak eszembe jutott a szülei története.
- Igaz szerelem volt - hajtja le a fejét szomorúan.
- Mindenki ilyenre vágyik. Szerencsés Alfred, hogy ilyen szülők nevelték fel - karolom most át én az ő vállait. - Alfred, lehet egy személyes kérdésem?
- Természetesen.
- Ön soha nem volt szerelmes? - teszem fel a kérdést, mely már nagyon régóta fúrja az oldalam.
- Mindenki szerelmes legalább egyszer az élete során, Kisasszony - mosolyog, bár mosolyában szomorúság lapul.
- És miért nem vette feleségül a szerelmét? - kíváncsiskodom tovább.
- Nem tehettem. A lány tehetős családból származott és már volt kérője.
- Meséljen róla, kérem - helyezkedek el a kanapén, remélem hosszú történetet hallhatok.
- Tehetős családból származott és majdnem harminc évvel fiatalabb volt nálam. Gyönyörű, göndör, barna haja volt és mogyoróbarna szemei. Vékony volt, mégis nőies. A hangja csodálatosan szép, szinte minden napot együtt töltöttünk.
- Kamaszkora alatt ismerte meg? - kérdezem mosolyogva.
- Nem. A komornyikságom alatt - válaszol, és szégyen ül ki az arcára. - Végigkísértem, ahogy kisbabából felnőtt nővé cseperedik, élete minden fontos és kevésbé fontos eseményénél ott voltam.
- A nagyszüleimen kívül másnál is dolgozott, Alfred? Nem is mondta.
- Nem dolgoztam máshol, Kisasszony - néz rám, a szeme könnyes, az arcára kiülő szégyen és szomorúság szívet facsaró. Először nem értem, majd...
- Az...az édesanyám? - teszem fel a kérdést gondolkozás nélkül. Nem hiszek a szememnek, de Alfred alig láthatót bólint, szemét leveszi rólam.
- Bocsásson meg, Kisasszony! - sajnálkozik suttogva, már már nem érthetően, a sírás elveszi a hangját. Én pedig lefagyva ülök, mozdulni sem bírok, nemhogy egy értelmes szót is kinyögni.
