„A magány nagyszerű dolog, mégpedig két okból. Az egyik, hogy az ember egyedül lehet általa, a másik pedig, hogy nem kell másokkal lennie... A szociábilisság kockázatos dolog. Akár végzetes is lehet, mert azt jelenti, hogy kapcsolatban kell maradni az emberekkel, akik közül a legtöbben unalmasak, perverzek és ostobák, és csak azért akarnak velünk lenni, mert nem bírják elviselni a saját társaságukat. A legtöbb ember untatja önmagát, és nem igaz barátként üdvözölnek minket, hanem szórakoztatásként, mint egy táncoló kutyát, vagy valami féleszű színészt, aki tele van érdekes anekdotákkal.”- írta Paul Hoffman. És milyen igaza van! Igaz, hogy csak kiskoromból és könyvekből ismerem az embereket, de nem érzek erős késztetést, hogy ezt megváltoztassam. Tizenhét éves vagyok, egy hatalmas házban élek egy idős komornyikkal, aki a legjobb barátom. Bár, nem tudom, hogyan lehet valakinek legjobb barátja, ha nincs, amit elmeséljen neki. Velem ugyanis nem történik semmi; reggel felébredek a hatalmas ágyamban, majd levetem a selyem pizsamát, lezuhanyozom, felveszem édesanyám egyik elegáns ruháját, megcsinálom a hajam és a sminkem, a konyhában megeszem az Alfred által készített reggelit, ezután várom a tanáraim, akik sorban adják le az óráimat egészen egy óráig, itt következik a fenséges ebéd szintén Alfred által, majd olvasok, kertészkedek, festegetek és lefekszem aludni. Nem történik semmi, mégis így jó az életem. Szeretem a magányt és nem vágyom társaságra.
Bár honnan tudnám, milyen társaságban lenni, ha több mint tíz éve nem volt részem benne?
Várom a folytatást:) felkeltette az érdeklődésem!
VálaszTörlésEnnek örülök, drága Fortuna Blind!
TörlésTerveim szerint a napokban érkezik az első fejezet.
Ölel,
Szabszi.