Helyet foglalok a dolgozószoba közepén levő hatalmas asztal egyik oldalán, Mrs Johannson pedig a másikon. Elhelyezkedem a bőr székben, előveszem a kristályokkal díszített tollat, mely anyáról maradt rám, s tekintetem az előttem fekvő papírra terelődik. Bal felső sarok: név, dátum. Gyorsan leírom gyöngy betűimmel, majd kedvenc tanáromra pillantok, aki kedves mosollyal néz engem, majd a füzetébe néz és meleg hangján elkezdi sorolni a feladatokat.
- Első feladat: sorold fel a koponya részeit! Második feladat: írd le, hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz a csontok, és hozz rájuk példát is! - Lassan sorolja, megvárja, míg leírom a feladatot, szó szerint, ahogy ő diktálja. Mikor elmondja az összeset, időt hagy, hogy kidolgozzam. Szinte gondolkodás nélkül írom le a válaszokat, mint aki előre tudta a feladatokat és bemagolta. Ám ez nem így van: akármilyen jó kapcsolatom is van Helgaval, tisztességes tanár és nem sérti a szabályokat. Hetente háromszor van vele biológiaórám: hétfőn, szerdán és csütörtökön; pénteken lenne, hogy legyen egy nap felkészülési időm a tananyagból, ám a családja vidéken él, így kértem, hogy rakjuk át az óránkat, hogy haza tudjon utazni a szeretteihez hétvégékre. Tíz órakor szoktunk kezdeni, és 90 perces tanórát tartunk. Fél tizenkettőre Alfred teát készít és ebédet; Mrs Johannson ilyenkor marad ebédre és beszélgetünk. Pontosabban inkább ő. Kedves, beszédes nő, aki szívesen oszt meg kulisszatitkokat a családjáról, de biztos vagyok benne, hogy nem akárkinek. A férje vidéken dolgozik, van egy péksége, ahol hajnalban kezd és ott van estig. Van két gyermekük: egy kisfiú, David és egy kislány, Anne, rájuk pedig Mrs Johannson nővére, s annak férje vigyáz napközben. Sajnos elég nehézkesen éltek mindig is, így nem volt más választás: Mrs Johannsonnak a fővárosba kellett költöznie. Az egyik neves középiskolában tanít biológiát és rajzot, illetve magánórákat ad, többek között nekem is. Utóbbiakkal kiegészül a fizetése egy olyan összeggel, hogy tudjon félretenni, nagy ritkán egy picit magára fordítani. Mrs Johannson egyébként gyönyörű nő; 40-45 között lehet, s egyáltalán nem látszik rajta, hogy két gyermeket hozott a világra. Vékony, de nőies alakjáért nők ezrei lehetnének rá féltékenyek, ahogy dús, már-már fekete hajzuhatagáért és ragyogó kék szemeiért, karakteres arcáért. Elmesélte, hogy még a gyerekek születése előtt felkérte egy fényképész, hogy legyen a modellje, ám Helga tudta, ha igent mond, és beindul a karrierje, hiába hozza egyenesbe a családi kasszát, egyhamar nem születhetett volna meg az a két csoda, akikért mindent megtenne. Ezért a férjével, Paullal való beszélgetés után Helga elutasította az ajánlatot.
Most éppen arról beszél, hogy holnap, mikor hazautazik, elviszik kirándulni a férjével a gyerekeket. A hét éves Davidnek és a négy éves Anne-nek ez lesz az első kirándulása; felmennek a hegyekbe, ahol Mr Johannson egyik barátjának van egy faháza és ott töltik ezt a csodás januári hétvégét szánkózással, hóember építéssel, este pedig forró kakaóval a kandallóban ropogó tűz mellett.
- Hozhatom a desszertet, Hölgyeim? - szólal meg mellettem Alfred. Észre sem veszem, annyira belemerültem kedvenc tanárom terveibe. Bár pici korom óta állítom, hogy Alfrednak különleges képessége van, mégpedig hogy észrevétlenül tud feltűnni akárhol, akármikor.
- Igen, Alfred, kérem! - nézek fel rá mosolyogva, s viszonozza ezt a gesztust. Pillanatokon belül megérkezik egy nagy tányérral, rajta egy hatalmas, forró almás pitével. - Látom, a specialitásával zárjuk le ezt az isteni ebédet.
- Tudom, hogy ez a kedvence, Kisasszony, ezért csináltam. No meg persze, mert hallottam, hogy újabb hibátlan dolgozatot ünnepelhetünk.
- Ez így van Alfred, nem csalódtam Annabelle-ben - kapcsolódik be a beszélgetésbe Helga is.
- Kérem, Alfred, csatlakozzon hozzánk! - szólok neki, aki zavart mosollyal ül le az asztalhoz, és vág magának egy apró szeletet a legfinomabb süteményből, amit valaha is ettem.
Tovább beszélgetünk, és ahogy telik az idő, úgy oldódik fel Alfred is; a gyermekkoráról mesél, a családjáról, a fiatal éveiről, és hogy hogyan került oda, hogy a családomnak dolgozzon. Próbálom terelni a témát, hiszen a családom említésére szempillantás alatt elérzékenyülök, és egyedül Alfrednak vagyok hajlandó megnyílni. Így térünk rá Helga gyermekkorára, s szerencsére az enyémre nem, hisz mindketten tudják, hogy kevés ember él meg hozzám hasonlóan kínkeserves éveket gyermekként. Már két óra is elmúlik, mikor Mrs Johannson a szerény, ezüstözött órájára néz és az arcához kap:
- Jézus Mária! Nekem még lesz egy magánórám kevesebb, mint egy óra múlva a város másik végében! - áll fel hirtelen, s kétségbeesetten szedi össze a dolgait.
- Szívesen elfuvarozom Mrs Johannson - ajánlja fel segítségét Alfred.
- Nagyon köszönöm Alfred, de biciklivel jöttem - mondja a nő, nem nézve beszélgetőpartnerére, hanem a papírjait rendezgetve.
- Az autóba befér a bicikli, nagy a csomagtér.
- Komolyan Alfred? Nagyon megköszönném, mert kizárt, hogy odaérnék! - mondja Helga most már a komornyikra nézve.
- Természetesen! Pakoljon csak, Hölgyem, én addig kiállok az autóval a garázsból és berakom a kerékpárját - mosolyog kedvesen Alfred, majd kifárad a szobából.
- Annyira kedves ez a férfi, hogy az szinte lehetetlen! - mondja nekem Mrs Johannson, mire hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon.
- Hatalmas szerencsém van vele.
- Ez így van - veszi fel oldaltáskáját a vállára, majd hozzám fárad, és lágyan megölel. - Vigyázz magadra Annabelle! Hétfőre akkor kérlek tanuld meg az emésztést és a légzést, ott van a tankönyvben és a jegyzeteimben minden, ami szükséges.
- Így lesz. Jó hétvégét Mrs Johannson, jó szórakozást! - kísérem ki az ajtóig.
- Nagyon köszönöm, Kedves! - mosolyog, majd beszáll a bejárat előtt álló autó anyósülésére.
- Sietek, Kisasszony, de ha már bent vagyok a városban, akkor bemegyek az áruházba is! Két óra és itthon vagyok, rendben? - szól hozzám Alfred a vezető ülésről.
- Rendben Alfred, várom! - mosolygok, majd az autó elindul, én pedig integetek.
Az ebédlőbe megyek, s eszembe jut: az utóbbi pár órában a helyiségben tartózkodó három ember közül kettőnek megismertem a gyermekkorát. A maradék egyet pedig megéltem.
Tovább beszélgetünk, és ahogy telik az idő, úgy oldódik fel Alfred is; a gyermekkoráról mesél, a családjáról, a fiatal éveiről, és hogy hogyan került oda, hogy a családomnak dolgozzon. Próbálom terelni a témát, hiszen a családom említésére szempillantás alatt elérzékenyülök, és egyedül Alfrednak vagyok hajlandó megnyílni. Így térünk rá Helga gyermekkorára, s szerencsére az enyémre nem, hisz mindketten tudják, hogy kevés ember él meg hozzám hasonlóan kínkeserves éveket gyermekként. Már két óra is elmúlik, mikor Mrs Johannson a szerény, ezüstözött órájára néz és az arcához kap:
- Jézus Mária! Nekem még lesz egy magánórám kevesebb, mint egy óra múlva a város másik végében! - áll fel hirtelen, s kétségbeesetten szedi össze a dolgait.
- Szívesen elfuvarozom Mrs Johannson - ajánlja fel segítségét Alfred.
- Nagyon köszönöm Alfred, de biciklivel jöttem - mondja a nő, nem nézve beszélgetőpartnerére, hanem a papírjait rendezgetve.
- Az autóba befér a bicikli, nagy a csomagtér.
- Komolyan Alfred? Nagyon megköszönném, mert kizárt, hogy odaérnék! - mondja Helga most már a komornyikra nézve.
- Természetesen! Pakoljon csak, Hölgyem, én addig kiállok az autóval a garázsból és berakom a kerékpárját - mosolyog kedvesen Alfred, majd kifárad a szobából.
- Annyira kedves ez a férfi, hogy az szinte lehetetlen! - mondja nekem Mrs Johannson, mire hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon.
- Hatalmas szerencsém van vele.
- Ez így van - veszi fel oldaltáskáját a vállára, majd hozzám fárad, és lágyan megölel. - Vigyázz magadra Annabelle! Hétfőre akkor kérlek tanuld meg az emésztést és a légzést, ott van a tankönyvben és a jegyzeteimben minden, ami szükséges.
- Így lesz. Jó hétvégét Mrs Johannson, jó szórakozást! - kísérem ki az ajtóig.
- Nagyon köszönöm, Kedves! - mosolyog, majd beszáll a bejárat előtt álló autó anyósülésére.
- Sietek, Kisasszony, de ha már bent vagyok a városban, akkor bemegyek az áruházba is! Két óra és itthon vagyok, rendben? - szól hozzám Alfred a vezető ülésről.
- Rendben Alfred, várom! - mosolygok, majd az autó elindul, én pedig integetek.
Az ebédlőbe megyek, s eszembe jut: az utóbbi pár órában a helyiségben tartózkodó három ember közül kettőnek megismertem a gyermekkorát. A maradék egyet pedig megéltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése